Hányszor és hány embertől hallottam ugyanezt a mondatot, miközben legalább ugyanennyiszer reménytelennek éreztem én magam is  a zsírpárnákkkal szemben folytatott küzdelmeimet. Mégis mindeközben meglepett, hogy azok az emberek, akik túlsúlyukra panaszkodtak és ezzel egyidőben szégyelték alakjukat, többségükben fittek, és átlagos testalkatúak voltak. Volt valami hasonló bennük (velem együtt), ahogyan valós vagy képzelt túlsúlyukról beszéltek. Mégpedig, hogy kivétel nélkül mind azt hittük, hogy ha állandó és örökérvényű kontrollt nyerünk étvágyunk felett, akkor minden bizonnyal az egész életünk másképpen alakulna, valahogy sokkal boldogabbá válnánk. Úgy tűnt, hogy minden ami hibádzott a túlsúly és a formátlanság számlájára irandó.

Szinte mindennapos, elérhetetlen álomként lebegett a szemünk előtt, hogy vékonyan, lefogyva minden más lenne. A késztetés és a vágyakozás óriási, mégis valahol, minden egyes próbálkozás után valami félresikerült, valahol az annyira vágyott boldogságot hozó vékony testhez vezető út valahol akarva-akaratlanul is, de mindig kisiklott. Még ha a kilók és a centiméterek drasztikusan is lecsökkentek, a gondolatok és az érzések nem változtak szinte semmit sem. Nőként beszélek az átélt élményről (bár tudom, hogy rengeteg férfit is érint a probléma). Ha az ember valaha (túl)súlyos volt, félő, hogy kilóinak számától függetlenül lélekben továbbra is kövér marad. Kövérnek lenni, pedig manapság nem trendy, sőt kimondottan hátrányos. 

Szóval a várva várt boldogság és siker íze nem szédített meg bennünket, aki valaha is megszabadult már jelentős túlsúlytól, az egészen biztosan tudja, hogy miről beszélek. Helyette a félelem az elhízástól még erősebbé vált, akárcsak az ételhez való viszonyunk még labilisabbá. A lelki bizonytalanságban, amikor nem nagyon mertük elhinni, hogy végre vékonyak és csodásak lehetünk teljes valónkban, valahogy a barátok és barátnők is megváltoztak, ami olykor - vagy inkább egyre gyakrabban -  riasztólag hatott. A barátnők az eltűnt kilók nyomán pillanatok alatt vetélytársakká avanzsáltak bennünket, a kiváncsi férfiszemek meg zavarbaejtő módon persze meggyőztek arról bennünket (még ha nem is szándékosan), hogy tűnékeny vékony pillanatainkban csakugyan elfogadhatóak, mit több imádhatóak vagyunk, de öt-tíz-tizenöt kilóval nehezebben valószínűleg már nem lennénk azok.

A lelki káosz és tipródás és a "valamiféle megnyugtató" hatás iránti sóvárgás továbbra is elmaradhatatlan része lett életünknek, ami kiváló alapként szolgált egy másfajta minőségű, de legalább olyan intenzitású szorongásnak, amiben korábban volt részünk. A félelmet, a szorongást a legtöbbször csak az evés, az étel elérhető közelsége oldotta, még ha csak időlegesen is, s majd felváltotta azt a bűntudat és az alkalmatlanság érzése... és az ördögi kör megtörhetetlenül, de folytatódott. Újabb fogyókúrás módszerek kipróbálásával, még több leadott, majd visszahízott kilókkal és centiméterekkel, valamint egy érzelmileg méginkább kiszolgáltatott és megtépázott lélekkel teltek-múltak az évek, mint egy unalmas családregény pillanatai.

Ugyan a testem utálatával közelebb kerültem a lelkemhez, de amit ott véltem felismerni végtelenül megijesztett. Számot kellett vetnem a gondolataimmal, az elképzeléseimmel és azzal, aki én vagyok. Óhatatlanul rá kellett jönnöm, hogy az ember a kövérségét nem csak testben, de lélekben is megéli, ez utóbbiban talán jobban, mint a fizakai valójában.  Gondolom nem titok, hogy azt gondolom, hogy a fogyókúrák az embereket kövérebbé, még metódusok megalkotóját - sokszor érdemtelenül - anyagilag tehetőssé teszi. A valódi megoldás viszont önmagunkban, valahol mélyen a lelkünkben és a gondolatainkban rejlik.

Sok-sok gondolkodás, és rágódás után - a gyógyulás reményében - elkezdett foglalkoztatni annak a lehetősége, hogy rájöjjek, megértsem mi az amitől a kényszeres evő, vagy bármilyen más étkezési zavarokkal küzdő ember másképpen gondolkodik, mint a többi embertársa. Nem kérdéses számomra, hogy cselekvésünket elsősorban a saját gondolataink, rögzült élményeink befolyásolják. De honnan erednek ezek a gondolatok, milyen formában jelennek meg bennünk, és milyen jövőt determinálnak a számunkra?

Kétségtelen számomra, hogy önnön gondolataink fogjai vagyunk. Hiszen amíg gondolataink mechanizmusát, létét nem értjük, addig vajmi kevés reményünk van arra, hogy egyszerű, hétköznapinak vélt, szokásainkon bármit is változtassunk. Én szeretném, ha sikerülne, ezért úgy döntöttem, hogy kiírok magamból felismeréseket, megállapításokat, hogy segíthessek önmagamon, ha közben ezzel másnak is segíthetek, az már főnyeremény.