Kényszeres

Fogyókúrázni nem csak divat, hanem manapság már elvárás. Évtizedek óta széleskörben elfogadott módszer, hogy a kényszeresen evőket gyógyulásuk érdekében szigorított kalória bevitelen alapuló diétá(k)ra és intenzív testmozgásra próbálják meg rávenni a "szakemberek". Véleményemszerint ezek átmenetileg ugyan segíthetnek, javíthatnak a külső tüneteken, de a valós problémát különösen hosszú távon nem, hogy nem kezelik, de akár - elsősorban a fogyókúrák - még ronthatnak is azon. Nem akarok egyetlen fogyókúrás módszert sem lehúzni, de bevallom, hogy többségüket időlegesen és "sikerrel" alkalmaztam már, még sem tudtam egyiket sem teljes meggyőződéssel magamávé tenni, pláne nem egy életen keresztül. Így vagy úgy a kezdeti lelkesedés eltűnt, és mindegyik "csoda" diéta bebizonyította, hogy nem férünk meg egy házba az idők végezetéig.

Sajnos nem csak a hétköznapi emberek, de a szakemberek - dietetikusok, orvosok, pszichológusok és pszichiáterek- tömkellege sem képes felismerni, tisztelet a kivételnek, hogy komoly lelki folyamatok, az önképpel kapcsolatos torzulások állhatnak a kényszeres evés és az esetleg ezt kísérő túlsúly hátterében. Amikor a kényszeres evési rohamok miatt, úgy nevezett szakember segítségét vettem igénybe, az egyik pszichiáter arra probált rávenni, hogy a rohamok megjelenése idején vegyek be Xanaxot, azaz nyugtatót. Hát nem volt egy túl szerencsés ötlet. Néhány furcsább - speciálisan pszichiáteri - megnyílvánulás után, fel is hagytam a költséges hóborttal, hogy pszichiáter segítségével nézzekk a lelkem és a gondjaim mélyére. "Lélekturkász" ismerősöm a döntésem kapcsán - feltételezem a bevétel kiesésnek köszönhetően - diszkréten, de megfenyegetett, hogy ha nem folytatom közös szeánszainkat, akkor bizony nélküle a későbbiek során még súlyosabb állapotba fogok kerülni. Hát nem folytattam. Akkoriban próbálkoztam pszichológussal és endokrinológussal is, hátha valamelyik oldalról valami csekélyke, hosszútávra mutató módszerrel, eszközzel segíteni tudnak. Nem tudtak - mellesleg elég lekezelőek voltak, na és persze - hiábavalóan - költségesek. Módszereik és javaslataik mibenlétét, valamint empátiájuk hiányát nem részletezem, mert csak borzolnám vele a kedélyeket.Mindenesetre a fent említett "szakemberek" hozzáértését és a média és a diéta-fitness ipar hazugságait veszélyesnek vélem, ezek ugyanis felerősíthetik, tetézhetik az ember reménytelenségérzetét és elkeseredettségét. Eredmények- és empátia nélkül pedig a tehetetlenség és az elutasítottság érzése egyébként is elkerülhetetlen.

Nézzük a mindenhatónak vélt módszer, a csökkentett kalória bevitelű fogyókúrák hatását a túlsúlyos kényszeres evők életében! Lássuk csak, hogy mi az alapja a diétáknak! A fogyókúra  - logikus módon -  megszabja az étkezési alkalmak időpontját és számát, továbbá az élelem minőségét és mennyiségét (preferált és tiltott élemiszerek listájának egyidejű hozzáadásával). Meggyőzödésem, hogy ezek a módszerek a szigorú, áthághatatlan szabályozásaikkal még inkább ellehetetlenítik a kényszeres evő számára, hogy összhangra leljen a saját valódi fizikai éhség- és teltségérzetével. Mint azt már korábban említettem, a kényszeres evők elveszítették realitásérzéküket a saját éhség- és teltségérzetükkel. Akkor (is) esznek, amikor - fizikailag - nem éhesek, illetve ebből kiindulva olyan mennyiségeket tömnek magukba, amire testüknek nem feltétlenül van szüksége. Attól, hogy egy fogyókúra megszabja számunkra, hogy mikor, mit és mennyit ehetünk - még ha kilóink számából veszítünk is - nem tanít meg arra bennünket, hogy újra felismerjük azt, hogy mikor vagyunk éhesek illetve egészséges szinten jóllakottak. Továbbá azt sem tudjuk meg, hogy mit üzen számunkra az étellel kialakított problémás kapcsolatunk. Ellenben felerősíti félelmünket és aggodalmainkat, hogy ismét elbukunk, kontrollt vesztünk önmagunk felett, azaz zabálni kezdünk. Éhező testünk hangját pedig továbbra sem, de koplaló lelkünk szűnni nem akaró szólamait egyre inkább hallani véljük.

Janet Polivy és Peter Herman a torontói egyetem kutatói tanulmányukkal azt vizsgálták, hogy a fogyókúrázók és a szigorított étrenden élők milyen módon veszítik el belső kapcsolatukat - a normális étkezéshez nélkülözhetetlen - fizikai éhség- és teltségérzetükkel. A kísérlet során a szigorított diétán, és a normál étrenden élőknek jégkrémeket kellett összehasonlítaniuk, mégpedig ízesítésük alapján. Ennek megfelelően a résztvevőket három - vegyes - csoportra osztották. Az első csoport tagjai a jégkrémek tesztelését megelőzően két pohár tejturmix alapú italt ittak. A második csoportbeli alanyok egy pohár tejturmixot, míg a harmadik csoport tagjai semmit sem fogyasztottak a jégkrém kóstoló előtt. Ezt követően a résztvevőknek három, különböző ízesítésű jégkrémet kellett osztályozniuk, ehhez persze annyit ehettek a jégkrémekből, amennyit csak akartak.

Azok közül, akik nem fogyókúráztak azok ették a legtöbb jégkrémet, akik nem ittak a tejturmixból egyáltalán. Valamivel kevesebbet ettek azok, akik egy pohár tejturmixot ittak, és a legkevesebbet pedig azok, akik két adag tejturmixot is elfogyasztottak a jégkrémet megelőzően. A fogyókárázókkal ennek pont az ellenkezője történt. Azok akik nem ittak tejturmixot és fogyókúráztak csak elenyésző mennyiségű jégkrémet ettek, míg akik egy pohár tejturmixot ittak és fogyókúrán voltak több jégkrémet ettek, ám a legtöbbet azok fogyasztották a jégkrémből, akik fogyókúráztak és két pohár tejturmixot ittak.

Ez utóbbi jelenséget a kutatók nagyon találóan "gátlástalanságnak" nevezték, ami szerintük a "fogyókúrázó gondolkodásmódjának" természetes velejárója. Az előétel, amit a kísérlet során a tejturmix helyettesített más-más hatást váltott ki a fogyókúrázókból és a normálisan étkezőkből. Azok akik nem fogyókúráztak és normális étrendet követtek, a belső éhség- és teltségérzetüknek megfelelően szabályozták az általuk fogyasztott étel mennyiségét. Azaz amennyivel több tejturmixot ivott egy nem fogyókúrázó alany, annyival kevesebb jégkrémet evett az ital után. Ezzel szemben a szigorított étrenden élők, vagy fogyókúrázók teljesen ellenkező módon reagáltak. A kutatók szerint ez a fogyókúrák pszichológiai dinamizmusából ered. Ugyanis a tejturmix, mint előétel (és lehetséges tiltott étel) feloldja a diétázót az egyébként elhatározott szigorított étrendje alól. Egyszerűbben mondva "Ezt már úgyis elcsesztem! Addig is eszem még néhány jó falatot - "tiltott ételt" - gyorsan, amíg vissza nem térek a fogyókúrámhoz."

Szemben a felszínes elképzelésekkel a kényszeres evő sokszor nem kövér. Sőt vannak esetek, amikor kifejezetten vékony, vagy normális testalkatú. Természetesen vannak olyan túlsúlyos és kövér emberek is, akik nem kényszeres evők, hanem csak egyszerűen nagy étküek. És vannak túlsúlyos, elhízott kényszeres evők, akik nem csak lelkükben, hanem fizikai megjelenésükben is (túl)súlyosak. Ezeknél az embereknél a kényszerességük tárgya abban nyílvánul meg, hogy ismétlődésszerűen akkor (is) esznek, amikor fizikailag nem éhesek. Ez ellentéte a normálisan étkező ember étkezési sémájának, aki általában akkor eszik, amikor fizikailag éhesnek érzi magát. Alkalmanként ugyanakkor mindenkivel - még a normálisan étkezővel is - előfordulhat, hogy ellenére annak, hogy nem éhes, mégis valami különleges alkalom, vagy összejövetel okán megkóstól, elfogyaszt bizonyos ételeket. Nem hinném, hogy csak nekem - egy igazi kénysszeres evőnek -  ismerős az érzés, hogy valamit csak azért kóstolok meg, mert egyszerűen megkívánom, vagy mert az illata és/vagy külleme ellenállhatatlaná teszi számomra azt a bizonyos konyharemeket. Többségünkkel ugyan csak előfordult már az, hogy egy-egy nyaralás alkalmával kirúgtunk a hámból és többet ettünk a kelleténél. A normális étkezési szokásokkal rendelkező emberekkel is időnként megesik az ilyesmi, ők azonban egy-egy ilyen félresiklás, nagy zabálás után azonnal felismerik, hogy túl sokat ettek. És még ha kellemetlenül is érzik magukat telt, feszülő hassal, lelkileg nem gyötrik magukat halálra, hogy már megint gyengék voltak és az étel menthetetlenül foglyul ejtette őket. A következő étkezést pedig úgy időzítik, hogy annak eljöttekor már valóban éhesek legyenek, azaz várnak.

A kényszeres evőnél - mint ahogy nálam is - sajnos ez másképpen működik.  A kényszeres evő amikor el kezd enni, majd falni és zabálni, előbb vagy utóbb dühös lesz önmagára és rendkivül csalódottá válik. Sokszor az elcsábulás elején csak azt mondogatja magának, hogy "egy ici-pici falatot megkóstolok, nem másért csak az íze kedvéért és azért, hogy gondolataim ne az étel körül forogjanak állandóan". Boldogan nyeli le az első falatot, "na még egy kicsit annyira jól esik ez az finomság" és máris többet evett a tervezett ici-pici falatnál. A kevéske kostóló, az étel nagyszerű íze, fenséges aromája - egyszerűen az evés lehetősége - egyszercsak felülkerekedik a kényszeres evőn és nincs menekvés, magával ragadja. Hirtelen úgy érzékeli, hogy képtelen uralkodni önmagán, nem tudja kontrollálni az akaratát, olyan mintha valaki más irányítaná a cselekedeteit. Fél, retteg, hogy valamit elvesznek, megtagadnak tőle azzal, hogy az adott pillanatban abba kell hagynia az ízlelést, a rágást, a nyelést. Homályosan valami öröm és elégedettsége féle érzés is felsejlik számára, ami azt sejteti, ha engedélyezi magamanak az evést, a további falatokat az ellenállhatatlanul megkívánt ételből - jutalomként, egyedüli sajátjaként - az megnyugtatja majd és boldoggá teszi. Ez a halovány reménysugár az elégedettségre, a boldogságra, a megnyugvásra megállíthatatlaná teszi és egy újabb falási rohamba kényszeríti. Onnantól, hogy a kényszeres evési roham átcsap zabálásba már nem is érzi az ízeket, mint ahogy az elfogyasztott étel mennyiségét sem - egy dolog hajtja, hogy az ételt magáévá tegye, a sajátjának tudhassa. Miközben fél, retteg, hogy valami nélkülözhetetlen vigasztól, gyönyörűségtől fosztja meg önmagát azzal, ha abbahagyja a habzsolást, mindjobban belelovalva magát a zabálásba, s ismét felüti fejét a szörny, ugyanis haragja és dühe elkeseredettséggel vegyülve ismét maga alá teperi. Az étel ezekben a pillanatokban olyanná válik számára, mint az alkoholistának az alkohol, vagy a drogosnak a kábítószer.  Sőt talán még ez előbbieknél is sokkal rosszabbá. Alkohol és narkotikum nélkül lehet élni. El lehet őket kerülni, hátat lehet nekik fordítani - még ha nehezen is -, amennyiben az ember elhatározza magát, hogy meg akar ezektől szabadulni. Az élelmet, ételt viszont sokáig nem nélkülözhetjük, máskülönben legyengülünk, elviselhetetlenné válunk, majd szép lassan éhen halunk. A kényszeres evőnek ezért az igazán komoly próbatételt jelent az, hogy az ételt moderált mennyiségben és minőségben vegye magához, ráadásul akkor amikor valójában, fizikailag megéhezik. Ez rettentő nehéz - hiszen a kísértés állandó - az étellel, élelemmel nap, mint nap találkozunk, nem zárhatjuk ki, mint kezelhetetlen rémet az életünkből. Az ördögi kör megtöréséhez nem alkalmilag kell szenvedélyünk tárgyát - mégha csak részben is - "megtagadnunk", hanem állandóan, örökre amíg csak élünk. A kényes egyensúly, könnyedén, pillanatok alatt felborulhat, hiszen a kísértés állandó.

Az étkezési zavarokkal küszködő kényszeres evő - mint ahogy magam is - igazi bukásként éli meg a "kontroll-vesztést", ami ismétlődésszerűen tömény bűntudat és csillapíthatatlan düh kíséretében, akár naponta többször is megkísérti. A kényszeres evő mentális energiájának nagy részét felemészti az állandó belső viaskodás önmagával, ami további fokozódó bűntudatot, depressziót és önértékelési zavarokat okoz. S bár említettem már, hogy kényszeres evő szinte bármilyen testalkattal lehet az ember, halkan megjegyzem, hogy az elfogyasztott ételek mennyisége és minősége is személyenként változó, akárcsak a testalkatunk. Vannak kényszeres evők, akik egy-egy roham alatt kevesebb mennyiségű ételt vesznek magukhoz, míg mások hatalmas mennyiségű ennivalót pusztítanak el relatíve rövid idő alatt. A közös, azaz a kulcs faktor azonban mégis az bennünk, kényszeres evőkben, hogy az étkezések során kevésbé, sőt egyáltalán nem érzünk fizikai éhséget, ellenben érzünk valami mást, valami hihetelen, mély űrt, valami pótólhatatlannak tűnő hiányt. Mi érzelmi szinten közelítve az ételhez, inkább megkívánjuk azt. Majd megízleljük és felfaljuk, miközben abban bízunk, hogy az a mélységes űr, valami ismeretlen dolognak a hiánya megszűnik majd belőlünk, minden egyes falattal, amit lenyelünk. Azt hiszem, hogy én és a hozzám hasonló emberek már réges-rég elfelejtettük, hogy milyen érzés az, ha valóban, a gyomrunkban érezhető módon vagyunk éhesekek. Van egy sokkal erősebb, gyakrabban feltörő éhség ami a lelkünk mélyéről fakad, egy leküzdhetetlennek tűnő vágyakozás, ami elhiteti velünk, hogy az egyetlen - elérhető - örömünk csak az evés lehet.

Elhízott, vagy kissé testes embernek lenni a jóléti társadalmakban manapság nem könnyű, sőt az emberiség történetében talán most először igazán nehéz. Lépten-nyomon azt sulykolják belénk, hogy a kövér vagy túlsúlyos ember az nem csak egészséges, de sikeres sem lehet. Meghökkentő, de igaz a hír miszerint az amerikai Alabama államban – egészségügyi reformként – már bevezették, hogy a kövéreknek több adót kell fizetniük, mint vékonyabb embertársaiknak.

A jelenlegi kulturális és divatirányzatoknak megfelelően a közízlés az extrém módon sovány, vékony női testet, míg a férfiak esetében a szintén alacsony testzsír százalékú, de óriási izomkötegekkel rendelkező testfelépítést preferálja. Gondolom nem titok, hogy ez az egész – divatirányzatot teremtő, (köz)ízlésformáló – folyamat két speciális területen igen csak számottevő mértékben hat. Mégpedig az emberek túlnyomó többségénél a saját testüket illetően egyre gyakrabban jelennek meg a negatív gondolatok és az ezekhez kapcsolt  önmagukról alkotott torzult testképek. Lényeges, hogy ezzel szemben a diétás és fogyókúrás termékek piacán a bevételek megállíthatatlanul növekednek. Összességében látható és megállapítható, hogy vékonyabbak – pláne tartósan – nem igazán leszünk, ellenben a diéta és a fitnesz iparág azonban, remekül prosperál belőlünk.

Az átlagos női modell 17 és 26 év közötti, 178 cm magas és ehhez képest 48-53 kg-os testtömegű. Ezzel szemben a közkeletű, jóléti társadalomban élő nő 37 éves, magassága 163 cm és testsúlya 65 kg. Csakhogy a média azt próbálja elhitetni velünk, hogy az ideális nő nem csak nagyon fiatal, hanem a testalkatát tekintve magas és nagyon vékony. Mi több a megfelelő termékek és szolgáltatások igénybevételével, valamint kitartással bárki más is elérheti a vágyott testalkatot.  Azonban nem több, mindössze csak az emberek 3-5%-a rendelkezik eredendően az előbbiekben említett – megidealizált, „tökéletes” – testalkattal. Miért a többségnek kell követnie az elenyésző kisebbséget? Egy átlagos divat modell testsúllya 13-19%-al kevesebb, mint ami ideális testsúlyként elvárható lenne a magasságához képest. S így - szinte látatlanban is - diagnosztizálható az anorexia nervosa, ugyanis legtöbbüknél testsúllyuk valóban legalább 15%-al kevesebb, mint a testmagasságukhoz ideálisnak megállapított testsúly mértéke, azaz megfelelnek az anorexia nervosa betegség orvosi esetnek tekintendő feltételének.

Egyébként a témához kapcsolódó tanulmányokban a kutatók már korábban is jelezték, hogy a népszerű és közismert, nőknek szóló magazinokból vett női modellek fotói - már 3 perces vetítés alkalmával is - kiváltották illetve fokozták a női résztvevőkben a depresszió, a stressz, a szégyen, a bizonytalanság érzetet, valamint a saját testükkel szembeni elégedetlenségüket. Néhány évvel később egy újabb - hasonló jellegű - kísérletet végeztek egyetemista lányok körében. A kísérlet résztvevőit két külön csoportra osztották. Az egyik csoportnak vékony, divat modellek fotóit vetítették, ugyanakkor a másik csoportnak semleges képeket. Az eredmények ebben az esetben is magukért beszéltek. A két csoportot összehasonlítva, a modellek fotóit nézőknél jelentős mértékben megjelentek, illetve fokozódtak a testsúllyal kapcsolatos aggodalmak, illetve a saját testükkel szembeni elégedetlenség érzése. A média üzletiessége és hamis üzenetei  miatt a nők nap, mint nap, ismétlődően arra kényszerülnek, hogy összehasonlítsák magukat a reálisnak cseppet sem nevezhető, ráadásul egészségtelen soványságot népszerűsítő modellek - sokszor manipulált - felvételeivel.  Sajnos hamis képet festő megnyílvánulásaival a média arra a valószerűtlen hazugságra tanítja a nőket manapság, hogy a boldogság, a siker és a szeretet záloga számos esetben nem más, mint a fogyókúra és a sikeres fogyás.

Hányszor és hány embertől hallottam ugyanezt a mondatot, miközben legalább ugyanennyiszer reménytelennek éreztem én magam is  a zsírpárnákkkal szemben folytatott küzdelmeimet. Mégis mindeközben meglepett, hogy azok az emberek, akik túlsúlyukra panaszkodtak és ezzel egyidőben szégyelték alakjukat, többségükben fittek, és átlagos testalkatúak voltak. Volt valami hasonló bennük (velem együtt), ahogyan valós vagy képzelt túlsúlyukról beszéltek. Mégpedig, hogy kivétel nélkül mind azt hittük, hogy ha állandó és örökérvényű kontrollt nyerünk étvágyunk felett, akkor minden bizonnyal az egész életünk másképpen alakulna, valahogy sokkal boldogabbá válnánk. Úgy tűnt, hogy minden ami hibádzott a túlsúly és a formátlanság számlájára irandó.

Szinte mindennapos, elérhetetlen álomként lebegett a szemünk előtt, hogy vékonyan, lefogyva minden más lenne. A késztetés és a vágyakozás óriási, mégis valahol, minden egyes próbálkozás után valami félresikerült, valahol az annyira vágyott boldogságot hozó vékony testhez vezető út valahol akarva-akaratlanul is, de mindig kisiklott. Még ha a kilók és a centiméterek drasztikusan is lecsökkentek, a gondolatok és az érzések nem változtak szinte semmit sem. Nőként beszélek az átélt élményről (bár tudom, hogy rengeteg férfit is érint a probléma). Ha az ember valaha (túl)súlyos volt, félő, hogy kilóinak számától függetlenül lélekben továbbra is kövér marad. Kövérnek lenni, pedig manapság nem trendy, sőt kimondottan hátrányos. 

Szóval a várva várt boldogság és siker íze nem szédített meg bennünket, aki valaha is megszabadult már jelentős túlsúlytól, az egészen biztosan tudja, hogy miről beszélek. Helyette a félelem az elhízástól még erősebbé vált, akárcsak az ételhez való viszonyunk még labilisabbá. A lelki bizonytalanságban, amikor nem nagyon mertük elhinni, hogy végre vékonyak és csodásak lehetünk teljes valónkban, valahogy a barátok és barátnők is megváltoztak, ami olykor - vagy inkább egyre gyakrabban -  riasztólag hatott. A barátnők az eltűnt kilók nyomán pillanatok alatt vetélytársakká avanzsáltak bennünket, a kiváncsi férfiszemek meg zavarbaejtő módon persze meggyőztek arról bennünket (még ha nem is szándékosan), hogy tűnékeny vékony pillanatainkban csakugyan elfogadhatóak, mit több imádhatóak vagyunk, de öt-tíz-tizenöt kilóval nehezebben valószínűleg már nem lennénk azok.

A lelki káosz és tipródás és a "valamiféle megnyugtató" hatás iránti sóvárgás továbbra is elmaradhatatlan része lett életünknek, ami kiváló alapként szolgált egy másfajta minőségű, de legalább olyan intenzitású szorongásnak, amiben korábban volt részünk. A félelmet, a szorongást a legtöbbször csak az evés, az étel elérhető közelsége oldotta, még ha csak időlegesen is, s majd felváltotta azt a bűntudat és az alkalmatlanság érzése... és az ördögi kör megtörhetetlenül, de folytatódott. Újabb fogyókúrás módszerek kipróbálásával, még több leadott, majd visszahízott kilókkal és centiméterekkel, valamint egy érzelmileg méginkább kiszolgáltatott és megtépázott lélekkel teltek-múltak az évek, mint egy unalmas családregény pillanatai.

Ugyan a testem utálatával közelebb kerültem a lelkemhez, de amit ott véltem felismerni végtelenül megijesztett. Számot kellett vetnem a gondolataimmal, az elképzeléseimmel és azzal, aki én vagyok. Óhatatlanul rá kellett jönnöm, hogy az ember a kövérségét nem csak testben, de lélekben is megéli, ez utóbbiban talán jobban, mint a fizakai valójában.  Gondolom nem titok, hogy azt gondolom, hogy a fogyókúrák az embereket kövérebbé, még metódusok megalkotóját - sokszor érdemtelenül - anyagilag tehetőssé teszi. A valódi megoldás viszont önmagunkban, valahol mélyen a lelkünkben és a gondolatainkban rejlik.

Sok-sok gondolkodás, és rágódás után - a gyógyulás reményében - elkezdett foglalkoztatni annak a lehetősége, hogy rájöjjek, megértsem mi az amitől a kényszeres evő, vagy bármilyen más étkezési zavarokkal küzdő ember másképpen gondolkodik, mint a többi embertársa. Nem kérdéses számomra, hogy cselekvésünket elsősorban a saját gondolataink, rögzült élményeink befolyásolják. De honnan erednek ezek a gondolatok, milyen formában jelennek meg bennünk, és milyen jövőt determinálnak a számunkra?

Kétségtelen számomra, hogy önnön gondolataink fogjai vagyunk. Hiszen amíg gondolataink mechanizmusát, létét nem értjük, addig vajmi kevés reményünk van arra, hogy egyszerű, hétköznapinak vélt, szokásainkon bármit is változtassunk. Én szeretném, ha sikerülne, ezért úgy döntöttem, hogy kiírok magamból felismeréseket, megállapításokat, hogy segíthessek önmagamon, ha közben ezzel másnak is segíthetek, az már főnyeremény.