Szemben a felszínes elképzelésekkel a kényszeres evő sokszor nem kövér. Sőt vannak esetek, amikor kifejezetten vékony, vagy normális testalkatú. Természetesen vannak olyan túlsúlyos és kövér emberek is, akik nem kényszeres evők, hanem csak egyszerűen nagy étküek. És vannak túlsúlyos, elhízott kényszeres evők, akik nem csak lelkükben, hanem fizikai megjelenésükben is (túl)súlyosak. Ezeknél az embereknél a kényszerességük tárgya abban nyílvánul meg, hogy ismétlődésszerűen akkor (is) esznek, amikor fizikailag nem éhesek. Ez ellentéte a normálisan étkező ember étkezési sémájának, aki általában akkor eszik, amikor fizikailag éhesnek érzi magát. Alkalmanként ugyanakkor mindenkivel - még a normálisan étkezővel is - előfordulhat, hogy ellenére annak, hogy nem éhes, mégis valami különleges alkalom, vagy összejövetel okán megkóstól, elfogyaszt bizonyos ételeket. Nem hinném, hogy csak nekem - egy igazi kénysszeres evőnek -  ismerős az érzés, hogy valamit csak azért kóstolok meg, mert egyszerűen megkívánom, vagy mert az illata és/vagy külleme ellenállhatatlaná teszi számomra azt a bizonyos konyharemeket. Többségünkkel ugyan csak előfordult már az, hogy egy-egy nyaralás alkalmával kirúgtunk a hámból és többet ettünk a kelleténél. A normális étkezési szokásokkal rendelkező emberekkel is időnként megesik az ilyesmi, ők azonban egy-egy ilyen félresiklás, nagy zabálás után azonnal felismerik, hogy túl sokat ettek. És még ha kellemetlenül is érzik magukat telt, feszülő hassal, lelkileg nem gyötrik magukat halálra, hogy már megint gyengék voltak és az étel menthetetlenül foglyul ejtette őket. A következő étkezést pedig úgy időzítik, hogy annak eljöttekor már valóban éhesek legyenek, azaz várnak.

A kényszeres evőnél - mint ahogy nálam is - sajnos ez másképpen működik.  A kényszeres evő amikor el kezd enni, majd falni és zabálni, előbb vagy utóbb dühös lesz önmagára és rendkivül csalódottá válik. Sokszor az elcsábulás elején csak azt mondogatja magának, hogy "egy ici-pici falatot megkóstolok, nem másért csak az íze kedvéért és azért, hogy gondolataim ne az étel körül forogjanak állandóan". Boldogan nyeli le az első falatot, "na még egy kicsit annyira jól esik ez az finomság" és máris többet evett a tervezett ici-pici falatnál. A kevéske kostóló, az étel nagyszerű íze, fenséges aromája - egyszerűen az evés lehetősége - egyszercsak felülkerekedik a kényszeres evőn és nincs menekvés, magával ragadja. Hirtelen úgy érzékeli, hogy képtelen uralkodni önmagán, nem tudja kontrollálni az akaratát, olyan mintha valaki más irányítaná a cselekedeteit. Fél, retteg, hogy valamit elvesznek, megtagadnak tőle azzal, hogy az adott pillanatban abba kell hagynia az ízlelést, a rágást, a nyelést. Homályosan valami öröm és elégedettsége féle érzés is felsejlik számára, ami azt sejteti, ha engedélyezi magamanak az evést, a további falatokat az ellenállhatatlanul megkívánt ételből - jutalomként, egyedüli sajátjaként - az megnyugtatja majd és boldoggá teszi. Ez a halovány reménysugár az elégedettségre, a boldogságra, a megnyugvásra megállíthatatlaná teszi és egy újabb falási rohamba kényszeríti. Onnantól, hogy a kényszeres evési roham átcsap zabálásba már nem is érzi az ízeket, mint ahogy az elfogyasztott étel mennyiségét sem - egy dolog hajtja, hogy az ételt magáévá tegye, a sajátjának tudhassa. Miközben fél, retteg, hogy valami nélkülözhetetlen vigasztól, gyönyörűségtől fosztja meg önmagát azzal, ha abbahagyja a habzsolást, mindjobban belelovalva magát a zabálásba, s ismét felüti fejét a szörny, ugyanis haragja és dühe elkeseredettséggel vegyülve ismét maga alá teperi. Az étel ezekben a pillanatokban olyanná válik számára, mint az alkoholistának az alkohol, vagy a drogosnak a kábítószer.  Sőt talán még ez előbbieknél is sokkal rosszabbá. Alkohol és narkotikum nélkül lehet élni. El lehet őket kerülni, hátat lehet nekik fordítani - még ha nehezen is -, amennyiben az ember elhatározza magát, hogy meg akar ezektől szabadulni. Az élelmet, ételt viszont sokáig nem nélkülözhetjük, máskülönben legyengülünk, elviselhetetlenné válunk, majd szép lassan éhen halunk. A kényszeres evőnek ezért az igazán komoly próbatételt jelent az, hogy az ételt moderált mennyiségben és minőségben vegye magához, ráadásul akkor amikor valójában, fizikailag megéhezik. Ez rettentő nehéz - hiszen a kísértés állandó - az étellel, élelemmel nap, mint nap találkozunk, nem zárhatjuk ki, mint kezelhetetlen rémet az életünkből. Az ördögi kör megtöréséhez nem alkalmilag kell szenvedélyünk tárgyát - mégha csak részben is - "megtagadnunk", hanem állandóan, örökre amíg csak élünk. A kényes egyensúly, könnyedén, pillanatok alatt felborulhat, hiszen a kísértés állandó.

Az étkezési zavarokkal küszködő kényszeres evő - mint ahogy magam is - igazi bukásként éli meg a "kontroll-vesztést", ami ismétlődésszerűen tömény bűntudat és csillapíthatatlan düh kíséretében, akár naponta többször is megkísérti. A kényszeres evő mentális energiájának nagy részét felemészti az állandó belső viaskodás önmagával, ami további fokozódó bűntudatot, depressziót és önértékelési zavarokat okoz. S bár említettem már, hogy kényszeres evő szinte bármilyen testalkattal lehet az ember, halkan megjegyzem, hogy az elfogyasztott ételek mennyisége és minősége is személyenként változó, akárcsak a testalkatunk. Vannak kényszeres evők, akik egy-egy roham alatt kevesebb mennyiségű ételt vesznek magukhoz, míg mások hatalmas mennyiségű ennivalót pusztítanak el relatíve rövid idő alatt. A közös, azaz a kulcs faktor azonban mégis az bennünk, kényszeres evőkben, hogy az étkezések során kevésbé, sőt egyáltalán nem érzünk fizikai éhséget, ellenben érzünk valami mást, valami hihetelen, mély űrt, valami pótólhatatlannak tűnő hiányt. Mi érzelmi szinten közelítve az ételhez, inkább megkívánjuk azt. Majd megízleljük és felfaljuk, miközben abban bízunk, hogy az a mélységes űr, valami ismeretlen dolognak a hiánya megszűnik majd belőlünk, minden egyes falattal, amit lenyelünk. Azt hiszem, hogy én és a hozzám hasonló emberek már réges-rég elfelejtettük, hogy milyen érzés az, ha valóban, a gyomrunkban érezhető módon vagyunk éhesekek. Van egy sokkal erősebb, gyakrabban feltörő éhség ami a lelkünk mélyéről fakad, egy leküzdhetetlennek tűnő vágyakozás, ami elhiteti velünk, hogy az egyetlen - elérhető - örömünk csak az evés lehet.