HTML

Kényszeres

A „Kényszeres” blog elsősorban azokhoz szól, akik küzdenek a kényszeres evéssel, vagy bármilyen más étkezési zavarral. Azoknak, akik fogyókúráznak vagy fogyókúráztak már sikeresen, vagy sikertelenül, akik másra használják az evést, mint annak a normális funkciója lenne. Számtalan esetben nehéz definiálni, hogy ki az, aki valóban kényszeres evő, ugyanis gyakran szinte képtelenség elkülöníteni a hétköznapi értelemben vett nagyevőket a kényszeres evőktől. Az azonban kétségkívül intő jel, ha valaki elhatározza, hogy betart egy bizonyos étrendet, ám az sehogysem sikerül neki. Ide tartoznak azok az emberek, akik étkezési zavaraikból adódóan túlsúlyosak, vagy akár még normális testalkatúak, akik a testsúlyukat valamilyen drasztikus módszerrel (hashajtó használata, önhánytatás, fogyasztó tabletták szedése... stb.) tudják csak több-kevesebb sikerrel fenntartani. Sajnos személyesen is ismerem a problémát, én magam is egy vagyok a kényszeres evők közül, akinek az étkezés így, vagy úgy, de mindig problémát okozott.

Friss topikok

Linkblog

2008.09.25. 19:28 se-nem

Milyen a kényszeres evő?

Szemben a felszínes elképzelésekkel a kényszeres evő sokszor nem kövér. Sőt vannak esetek, amikor kifejezetten vékony, vagy normális testalkatú. Természetesen vannak olyan túlsúlyos és kövér emberek is, akik nem kényszeres evők, hanem csak egyszerűen nagy étküek. És vannak túlsúlyos, elhízott kényszeres evők, akik nem csak lelkükben, hanem fizikai megjelenésükben is (túl)súlyosak. Ezeknél az embereknél a kényszerességük tárgya abban nyílvánul meg, hogy ismétlődésszerűen akkor (is) esznek, amikor fizikailag nem éhesek. Ez ellentéte a normálisan étkező ember étkezési sémájának, aki általában akkor eszik, amikor fizikailag éhesnek érzi magát. Alkalmanként ugyanakkor mindenkivel - még a normálisan étkezővel is - előfordulhat, hogy ellenére annak, hogy nem éhes, mégis valami különleges alkalom, vagy összejövetel okán megkóstól, elfogyaszt bizonyos ételeket. Nem hinném, hogy csak nekem - egy igazi kénysszeres evőnek -  ismerős az érzés, hogy valamit csak azért kóstolok meg, mert egyszerűen megkívánom, vagy mert az illata és/vagy külleme ellenállhatatlaná teszi számomra azt a bizonyos konyharemeket. Többségünkkel ugyan csak előfordult már az, hogy egy-egy nyaralás alkalmával kirúgtunk a hámból és többet ettünk a kelleténél. A normális étkezési szokásokkal rendelkező emberekkel is időnként megesik az ilyesmi, ők azonban egy-egy ilyen félresiklás, nagy zabálás után azonnal felismerik, hogy túl sokat ettek. És még ha kellemetlenül is érzik magukat telt, feszülő hassal, lelkileg nem gyötrik magukat halálra, hogy már megint gyengék voltak és az étel menthetetlenül foglyul ejtette őket. A következő étkezést pedig úgy időzítik, hogy annak eljöttekor már valóban éhesek legyenek, azaz várnak.

A kényszeres evőnél - mint ahogy nálam is - sajnos ez másképpen működik.  A kényszeres evő amikor el kezd enni, majd falni és zabálni, előbb vagy utóbb dühös lesz önmagára és rendkivül csalódottá válik. Sokszor az elcsábulás elején csak azt mondogatja magának, hogy "egy ici-pici falatot megkóstolok, nem másért csak az íze kedvéért és azért, hogy gondolataim ne az étel körül forogjanak állandóan". Boldogan nyeli le az első falatot, "na még egy kicsit annyira jól esik ez az finomság" és máris többet evett a tervezett ici-pici falatnál. A kevéske kostóló, az étel nagyszerű íze, fenséges aromája - egyszerűen az evés lehetősége - egyszercsak felülkerekedik a kényszeres evőn és nincs menekvés, magával ragadja. Hirtelen úgy érzékeli, hogy képtelen uralkodni önmagán, nem tudja kontrollálni az akaratát, olyan mintha valaki más irányítaná a cselekedeteit. Fél, retteg, hogy valamit elvesznek, megtagadnak tőle azzal, hogy az adott pillanatban abba kell hagynia az ízlelést, a rágást, a nyelést. Homályosan valami öröm és elégedettsége féle érzés is felsejlik számára, ami azt sejteti, ha engedélyezi magamanak az evést, a további falatokat az ellenállhatatlanul megkívánt ételből - jutalomként, egyedüli sajátjaként - az megnyugtatja majd és boldoggá teszi. Ez a halovány reménysugár az elégedettségre, a boldogságra, a megnyugvásra megállíthatatlaná teszi és egy újabb falási rohamba kényszeríti. Onnantól, hogy a kényszeres evési roham átcsap zabálásba már nem is érzi az ízeket, mint ahogy az elfogyasztott étel mennyiségét sem - egy dolog hajtja, hogy az ételt magáévá tegye, a sajátjának tudhassa. Miközben fél, retteg, hogy valami nélkülözhetetlen vigasztól, gyönyörűségtől fosztja meg önmagát azzal, ha abbahagyja a habzsolást, mindjobban belelovalva magát a zabálásba, s ismét felüti fejét a szörny, ugyanis haragja és dühe elkeseredettséggel vegyülve ismét maga alá teperi. Az étel ezekben a pillanatokban olyanná válik számára, mint az alkoholistának az alkohol, vagy a drogosnak a kábítószer.  Sőt talán még ez előbbieknél is sokkal rosszabbá. Alkohol és narkotikum nélkül lehet élni. El lehet őket kerülni, hátat lehet nekik fordítani - még ha nehezen is -, amennyiben az ember elhatározza magát, hogy meg akar ezektől szabadulni. Az élelmet, ételt viszont sokáig nem nélkülözhetjük, máskülönben legyengülünk, elviselhetetlenné válunk, majd szép lassan éhen halunk. A kényszeres evőnek ezért az igazán komoly próbatételt jelent az, hogy az ételt moderált mennyiségben és minőségben vegye magához, ráadásul akkor amikor valójában, fizikailag megéhezik. Ez rettentő nehéz - hiszen a kísértés állandó - az étellel, élelemmel nap, mint nap találkozunk, nem zárhatjuk ki, mint kezelhetetlen rémet az életünkből. Az ördögi kör megtöréséhez nem alkalmilag kell szenvedélyünk tárgyát - mégha csak részben is - "megtagadnunk", hanem állandóan, örökre amíg csak élünk. A kényes egyensúly, könnyedén, pillanatok alatt felborulhat, hiszen a kísértés állandó.

Az étkezési zavarokkal küszködő kényszeres evő - mint ahogy magam is - igazi bukásként éli meg a "kontroll-vesztést", ami ismétlődésszerűen tömény bűntudat és csillapíthatatlan düh kíséretében, akár naponta többször is megkísérti. A kényszeres evő mentális energiájának nagy részét felemészti az állandó belső viaskodás önmagával, ami további fokozódó bűntudatot, depressziót és önértékelési zavarokat okoz. S bár említettem már, hogy kényszeres evő szinte bármilyen testalkattal lehet az ember, halkan megjegyzem, hogy az elfogyasztott ételek mennyisége és minősége is személyenként változó, akárcsak a testalkatunk. Vannak kényszeres evők, akik egy-egy roham alatt kevesebb mennyiségű ételt vesznek magukhoz, míg mások hatalmas mennyiségű ennivalót pusztítanak el relatíve rövid idő alatt. A közös, azaz a kulcs faktor azonban mégis az bennünk, kényszeres evőkben, hogy az étkezések során kevésbé, sőt egyáltalán nem érzünk fizikai éhséget, ellenben érzünk valami mást, valami hihetelen, mély űrt, valami pótólhatatlannak tűnő hiányt. Mi érzelmi szinten közelítve az ételhez, inkább megkívánjuk azt. Majd megízleljük és felfaljuk, miközben abban bízunk, hogy az a mélységes űr, valami ismeretlen dolognak a hiánya megszűnik majd belőlünk, minden egyes falattal, amit lenyelünk. Azt hiszem, hogy én és a hozzám hasonló emberek már réges-rég elfelejtettük, hogy milyen érzés az, ha valóban, a gyomrunkban érezhető módon vagyunk éhesekek. Van egy sokkal erősebb, gyakrabban feltörő éhség ami a lelkünk mélyéről fakad, egy leküzdhetetlennek tűnő vágyakozás, ami elhiteti velünk, hogy az egyetlen - elérhető - örömünk csak az evés lehet.

2 komment

Címkék: zabálás kényszeres evő evési roham


A bejegyzés trackback címe:

https://kenyszeres.blog.hu/api/trackback/id/tr100681657

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gw 2008.10.06. 10:27:55

ejha, megint érdekeseket írsz.:)

te melyik csoportba tartozol a súlyod alapján? normál-túlsúlyos-elhízott...?

igazad van, nem feltétlenül az elfogyasztott étel mennyisége, hanem más tényezők is befolyásolják a testsúlyt, pl. az életkor (nálam legalábbis közrejátszik). réggeben is voltak kemény időszakaim, de sose voltam igazán túlsúlyos. most pedig már, elhagyva a 35. évemet, folyamatosan 26 fölötti a BMI-m.

nálam a kényszeres evés ill. a zabálási roham szinte soha nem származik éhségből. inkább vmiféle hiányból, amit jól megfogalmazol.
viszont én sohasem érzek boldogságot az ilyen rohamok közben, mint ahogyan írod :("Homályosan valami öröm és elégedettsége féle érzés is felsejlik számára, ami azt sejteti, ha engedélyezi magának az evést, a további falatokat az ellenállhatatlanul megkívánt ételből - jutalomként, egyedüli sajátjaként - az megnyugtatja majd és boldoggá teszi”) nálam csak a hiány van, a sodródás, a kontrollvesztés – tul.képpen már akkor utálom, amit bezabálok, amikor éppen eszem…

ugyanakkor persze jó érzés is, hiszen azért mazochista nem vagyok. szóval lelkileg borzalom, hiánybetöltés azzal a tudattal, h rossz a mód és az út, és semmi haszna az egésznek, hazugság…

nálam még fontos tényező az is, h a kajával kapcsolatban mindig úgy érzem, h nem szabad veszni hagynom, kidobnom, mert az bűn, vagy legalábbis valami nagyon rossz. pedig nem éheztem soha gyerekkoromban, normális evő voltam, szóval nem tudom, honnan jöhet ez a para. lehet, h a tudatalattim felmentést keres a beteges menekülési útvonalaira?...

írj még.

se-nem 2008.10.12. 19:26:13

Hát az igazat megvallva, az éppen aktuális életszakasztól függ, hogy milyen külsőben élem meg a kényszeres evést. Most inkább a nehézkesebb, túlsúlyosabb szakaszban vagyok. Sok olyan fogyókúrán túl vagyok már, amikor lefogytam, de idővel mindig visszajöttek a kilók, mert valahogy lelkileg nem oldottam meg a saját problémámat. Ami érdekes, hogy akár lefogytam, akár nem mindig hasonló lelkivilággal éltem a nagyvilágban és kövérnek, nagydarabnak éreztem magam. Igazából sokszor a képek, illetve az döbbentett rá, hogy jóval vékonyabb lehettem, hogy a pár hónappal korábbi ruháim nem jöttek már rám, holott korábban volt olyan is közöttük, ami nagy volt rám. Valahol ez szörnyű és végtelenül fájdalmas számomra, hogy lélekben mindig kövér vagyok és, hogy a kényszeres evés problémán messze nem vagyok még túl. Valahogy olyan az egész, mintha az agyam mélyén (vagy a lelkem legmélyén) én még mindig a kövérség, az elutasítottság mögé szeretnék elbújni a zabálási rohamokon keresztül.

A kényszeres evési rohammal kapcsolatos boldogság-öröm felsejlése, egy hamis kép, de a kényszeres evőt mindig magával ragadja az én észrevételem szerint. Azért írtam, hogy felsejlik, mert korántsem meggyőződéses boldogság, vagy örömérzet csatolható a kísértéshez, inkább valamiféle nem valódi alapokon nyugvó, ám annál többet ígérő, rettentő hamis érzés, amit - a zabálási rohamban történő kiteljesedés miatt - kivétel nélkül lelki tipródás és megbánás követ. Azért írom, hogy van valami felsejlő ígéretszerűség a boldogságra, elégedettségre az azt követő 100%-os lelki kínok előtt, mert ha csak maga a harag, a düh, a megbánás lenne, akkor bele sem kezdenénk a falásba, hiszen a rossz élmények és az ismert szintén kellemetlen következmények távol tartanának bennünket.

A hiány, a sodródás valami hamis képzelet szárnyán vesz erőt rajtunk - és megadva magunkat neki - belehajszoljuk magunkat egy újabb falási rohamba, amit egy önmagunkkal folytatott vita és utálat követ. Arra kell rájönnünk, hogy mire akar ez figyelmeztetni bennünket, hogy mi az amit el akarunk titkolni önmagunk elöl, és inkább a zabálást választjuk helyette.

Ezért kezdtem el írni ezt a blogot, mert úgy érzem, hogy így talán könnyebb a megfejtésekre rábukkanunk.

Érdekes amiről írsz, amit arról írsz, hogy milyen módon viszonyulsz az ételhez. Hogy véteknek találod azt, hogy kidobj belőle bármennyit is. Azt hiszem sok embernél létezik ez a probléma, ez is valamit üzen a számunkra. A későbbi postok során ezt is megpróbálom boncolgatni. Hátha rájövünk egy-egy megoldásra.
süti beállítások módosítása